Nyílt levél

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy van-e értelme megírnom a levelem, mert szerintem pont azok nem fogják elolvasni, akinek szólna! Megteszem, mert nem hagyhatom szó nélkül, hogy egy tollvonással életemrõl. és elsõsorban három gyermekem jövõjérõl megkérdezésem nélkül jogtalanul döntsenek!

Én nem nyugdíjas rendõr, "csak" egy nyugdíjas rendõr felesége vagyok. Ha nem gond elmondanék pár mondatot az éltünkrõl! 17 éve mentem feleségül egy rendõrhöz. Tudtam mire vállalkoztam -vagy legalábbis úgy gondoltam tudom-, nem árult zsákbamacskát. Büszke voltam a hivatástudatára, az emberek iránti tiszteletére, segíteni akarására.

A politika sokszor átírta életünket, így a kisbabámmal a pocakomba derült ki, hogy többévi szolgálat után munkahelye megszûnik, így 200 km választ majd el bennünket. Sajnos én nem követhettem, mert itt voltak a beteg szüleim, akik sajnos hosszú gondos ápolásom ellenére sincsenek már köztünk. Nem baj, gondoltam szerelmünk erõs kibírjuk majd valahogy. 12 évet húztunk le így, közben gyarapodott családunk és három gyönyörû gyermekünk született! Igaz ezek a gyerekek sokszor nélkülöztek, mert a rendõri fizetés már 15-én elfogyott, egy héten jó ha egy napot találkoztak apukájukkal, de megpróbáltam nyugodt hátteret biztosítani, hogy legalább értünk ne kelljen aggódnia. 

Természetesen eközben én is dolgoztam, vittem a gyerekeket óvodába, iskolába, edzésre, cseréltem izzót, javítottam csapot, festettem a lakást, oldottam meg egyedül a mindennapi problémákat. Örültünk, ha itthon volt, miközben láttam a fájdalmat a szemében, hogy nem lehet ott életünk olyan fontos pillanatainál mint pl.: az elsõ szavak, az elsõ lépések, az elsõ iskolai, óvodai napok, az elsõ aranyérem stb.

Tudtuk, hogy ezeket az éveket bepótolni nem lehet, de úgy gondoltuk, majd kárpótoljuk õket, ha apa nyugdíjba megy. Természetesen eközben a hiteleink csak nõttek, mert lakás kellett, és akárhogyan ügyeskedtem a pénzünk sosem volt elég! Ha még ideje lett volna -persze nem volt- a férjemnek másodállást vállalnia, akkor sem tudott volna, mert nem engedélyezték neki! Eközben rengeteg életet láttam tönkre menni. Bele nézett már valaki egy elhunyt rendõr gyermekei szemébe, látta már valaki, milyen az amikor házasságok mennek tönkre a stressz, a pénztelenség, a távolságok miatt? 

Én már igen! Közben a politika alakulása miatt 2006 után rettegésben teltek napjaink, éjszakáink! Vajon haza jön, él, nem sérült meg? Volt már olyan "élményük", hogy a gyermeküket el kell hozni az iskolából, mert csak zokog, annyira félti az édesapját? Mert nekem igen! Éjszakáztak már úgy hogy 24 órája hírt sem kap a párjáról, és tudja, hogy már 72 órája nem aludt, és így teljesít szolgálatot? Kaptak már hírt arról, hogy életük párja szolgálat teljesítés közben megsérült? Mert én igen! Nem kívánom senkinek ezeket az éveket! Soha nem panaszkodtunk sem a fizetésre, sem a felszereltségre, csak tettük a dolgunkat! Én úgy gondolom én, a családom, a férjem teljesítettük, amit vállaltunk! 

Most már napok óta újra nem alszunk. Életünk ismét rettegéssé alakult át. Nem tudom mit tehetnék, hiszen a bank viszi a panel lakásom ha bedõl a hitelem! Jöjjenek , nézzenek a gyermekeim szemébe, és mondják el nekik, hogy nem lesz hol lakniuk, nem lesz mit enniük, mert önök ingyenélõnek titulálták az apjukat, aki a letöltött szolgálat ideje alatt többet dolgozott, mint egy átlagos ember!

Mi teljesítettük amit vállaltunk maradéktalanul, szó nélkül! Most tegyék Önök is ezt!

Egy tönkre ment, aggódó nyugdíjas rendõr felesége

 

Forrás: http://www.frsz.hu/directory/news/news_2011-5-19_4269.php