Nagyon komoly vitát, szélsõséges elégedetlenséget és szélsõséges elégedettséget váltott ki a társadalomban a Fidesz-kormánynak a korkedvezményes nyugdíj megszüntetését célzó terve.

Az érintettek természetesen ellenzik, a társadalom egy része helyesli, és nem is értett egyet például a rendvédelmi dolgozók demonstrációjával. Értetlenül állnak még a Jobbikkal szimpatizálók is az elõtt, hogy miért álltunk ki teljes mellszélességgel a rendõrök mellett. Merthogy a rendvédelmi szó legtöbbünk számára a rendõröket jelenti, pedig ide tartoznak a katonák, tûzoltók, büntetés-végrehajtásiak, vám- és pénzügyõrök, belügyi dolgozók és még sorolhatnánk, összesen kb. 63 ezer ember.

Aki pedig nem csak a tömegoszlatásokon a könnygázt örömmel lövöldözõ, ártatlanokat élvezettel verõ pár száz Gyurcsány-Bajnai fan rendõrrel találkozott, hanem szóba állt a „maradék” 20 ezerrel is, pontosan tudja: a cigánybûnözés valóságát megélõ, a rendvédelem sûrûjében tevékenykedõk döntõ többsége bizony egyetért a Jobbikkal és velünk van, még ha ezt nem is hangoztatja (mert nem meri, nehogy kirúgják miatta).

Azt is jó, ha tudja mindenki, hogy a rendvédelmisek ilyen összefogáson alapuló gigademonstrációjához már csak az utolsó csepp volt a korkedvezményes nyugdíj azonnali, a már szolgálati viszonyban lévõkre is vonatkozó megszüntetési szándéka. Évek óta próbálják felemelni a szavukat az egyre romló munkakörülményeik, a bérek befagyasztása, a béren kívüli juttatások szinte teljes megszûnése miatt – eredménytelenül.

De nézzük a nagy vitát kiváltó korkedvezmény körüli tényeket, amikre valószínûleg kevesen gondolnak.

Elõször is, szeretném leszögezni: a Jobbik teljes mértékben egyetért azzal, hogy egy adminisztratív munkakört betöltõ, amúgy munkáját teljes mértékben ellátni képes rendõr, katona, tûzoltó, akárki se mehessen csak azért mondjuk 45 évesen nyugdíjba, mert õ ehhez a szervhez tartozik. Ez indokolatlan, teljes joggal vált ki ellenérzést, és mérhetetlenül igazságtalan is. Azonban ez már most sincs így.

Sajnos az elmúlt kb. 10 évben (pontosabban 2008-ig) nagyon sok példa volt arra, hogy erejük teljében lévõ, 40 éves rendõrök, katonák mentek el nyugdíjba, és az átlaghoz képest egyébként is magas juttatásuk mellett vígan dolgoztak tovább a versenyszférában.  Erre azonban csak annak volt lehetõsége, aki 1996 szeptembere elõtt lépett be valamelyik rendvédelmi szervhez. Ezek azonban legtöbbször nem a normális szabályozás keretei közt történtek, részben visszaélések eredményei, és jellemzõen a vezetõ beosztású pozíciókhoz köthetõk (lásd Pintér Sándor belügyminiszter…). Ezt a problémát csak igen kis mértékben lehet a nyugdíjrendszerben korrigálni, a korrupció megfékezése pedig nem a szabályozáson, hanem az ellenõrzésen és szankciókon múlik. Tehát ehhez itt kéne erõsíteni.

A korai nyugdíjba vonulásra a másik jellemzõ helyzetet pedig maguk a kormányok teremtették meg a folyamatos hivatali átszervezésekkel, összevonásokkal – amikkel egyébként a csõdtõl próbálták pénz nélkül megmenteni az adott szervezetet hatékonyságnövelés és szervezetfejlesztés címszó alatt, hogy a még viszonylag jól mûködõ másik szervezettel összevonták, és így egyformán alulfinanszírozott, de még valahogy mûködõ mamutszervezeteket hoztak létre.

Ezek az összevonások mindig komoly létszámleépítéssel jártak, amit úgy oldottak meg, hogy nyugdíjba küldték azt, akit a legkisebb eséllyel is lehetett. Ugyanis rém rosszul nézett volna ki a valóságban és a statisztikákban is a több ezer állami alkalmazottból lett munkanélküli, meglehetõsen megtépázta volna a mindenkori kormányok belföldi és külföldi megítélését is.

Nézzen mindenki magába, és válaszolja meg a kérdést: ha õ kerül olyan helyzetbe, hogy mondjuk 50 évesen, 25 év szolgálat után munkáltatóval közös megegyezés alapján választania kell a családja számára is biztonságot jelentõ, a kormányzat által is támogatott, törvényes nyugdíj és tuti versenypiaci éhenhalás közt, akkor melyiket választaná? Ugye… Mert azért a nyugdíjba vonultak többsége nem tudott olyan munkát vállalni, amibõl tisztességgel el is tudta volna tartani a családját, a legtöbbjének csak némi plusz jövedelmet jelentett, még fõállásban is.  (És természetesen itt sem a Pintér típusú emberekrõl beszélek, zsíros vezetõi, vállalkozói állásokkal.)

Vannak persze kiragadott, extrém példák országszerte, amik joggal háborítják fel az embereket. De muszáj körbenéznie mindenkinek, hogy lássa: nem ez az átlag, nem ez a nagy többség, nem lehet egy elenyészõ mértékû korrupt, tisztességtelen kisebbség miatt kollektíven büntetni egy szakma dolgozóit.

És akkor nézzük, hogy mi szól a mai – egyébként végóráit élõ – nyugdíjrendszerben a korkedvezményes nyugdíj megtartása mellett.

1. Melyikünk szeretné, hogy 65 éves tûzoltókon múljon az élete. Azon, hogy lesz-e elég ereje teljes felszerelésben, mondjuk a 7. emeletig elég gyorsan felmásznia a létrán, felmennie a lépcsõn, tûzben, füstben. Vagy valóban elvárjuk-e, hogy 65 évesen 24 órás szolgálatban járõrözzenek az utcán hóban, fagyban, kánikulában, szükség esetén szaladjanak a tizenéves rendbontók után, szembeszálljanak velük? Tudomásul kell venni, hogy vannak bizonyos munkakörök, ahol jóval hamarabb elhasználódnak az emberek, alkalmatlanná válnak fizikailag és pszichikailag is (gondoljunk a nap mint nap kocsikból hullákat kivágókra, brutális bûncselekményeknél helyszínelõkre, a rendszeresen életveszélyben õrlõdõkre is!), mint egy átlag munkakörülményben tevékenykedõ. És bizony legtöbben már 50 körül kiégnek, elérik azt az állapotot, amit normál esetben 60-65 körül szoktak. Ezek az emberek egy része a 65 éves nyugdíjkorhatárt meg sem éli, vagy csak kicsivel éli túl. (Az várható élettartam ebben a szférában mint egy 10 évvel rövidebb az országos átlagnál, mindössze 63 év!)

2. Igen, erre jön az adminisztrációs munkakörbe áthelyezés megoldása. Mondjuk 50 körül kapjanak valami kényelmes, irodai munkát. Csakhogy a szervezeti felépítés piramis alakú, tehát többszöröse a szolgálatot teljesítõk száma az adminisztrátorokénak. Akkor, hogyan tovább? Kreáljunk „kamu” munkahelyeket látszattevékenységgel? Ez nem a költségvetést, a társadalmat fogja terhelni? Vagy mindegy, legalább csináljon úgy, mintha dolgozna, mert így könnyebb a társadalomnak elviselnie lelkileg?

3. Felmerülhet még, hogy teremtsünk lehetõséget a képzésükre. Ez talán még a legjobb kilátásokkal kecsegtetõ megoldás, azonban érdemes belegondolni, hogy mihez kezd egy 50-55 éves, fizikailag, pszichikailag lestrapált, gyakorlatilag nagyon beszûkült munkavállalási képességgel rendelkezõ pályakezdõ… Valóban ilyen kilátásokkal akarjuk erre a hivatásra csábítani az embereket? Gyere hozzánk dolgozni, és 55 éves korodra garantáltan rokkant, kiszolgáltatott és kilátástalan, pályakezdõ munkanélküli leszel! Az igazsághoz tartozik, hogy van példa a sikeres civil életbe átvezetésre, fõleg a katonaság terén, de összességében véve nagyon sok esetben nem kivitelezhetõ ez a megoldás sem.

4. És itt jön a tervezett intézkedés leginkább megkérdõjelezhetõ része: azonnali hatállyal szüntetnék meg a korkedvezményes nyugdíj intézményét. Akik már 15-20 éve dolgoznak a szakmában, a pályával járó elõnyök tudatában vállalták ezt a hivatást és az ezzel járó lemondásokat (a családi élet abnormalitását, számos állampolgári jogtól való megfosztottságot, a versenyszférához képest mindig is jóval alacsonyabb bért és esetleg az ezért járó életveszélyt, stb…), most szembe kell nézniük a ténnyel: nem elég, hogy az elmúlt évek alatt mindent megvontak már tõlük, sokan 80-100 ezer forintért kockáztatják az életüket, pár éven belül teljesen kiégnek és szolgálatra alkalmatlanok lesznek, de most még az utolsó fizetségüket is elveszi a kormány. Ez minden normális gondolkodásban szerzõdésszegésnek minõsülne: két fél megállapodik valamiben, ennek tudatában az egyik fél elvégzi a munkát, és amikor már majdnem kész, akkor a másik fél közli vele, hogy mégsem kapja meg az érte járó, megígért ellenértéket. Ugye, ezért mindannyian fel lennénk háborodva?

Az igazsághoz pedig hozzátartozik egyrészt az, hogy korkedvezményes munkakörben dolgozók után már évek óta magasabb járulékot fizetnek a munkáltatók (elismerem, ez az állami alkalmazottaknál az állami költségvetést terheli, de ilyen logika alapján fizetést se kapjanak, mert az is…), másrészt, hogy korkedvezményes nyugdíj nem csak a rendvédelmi dolgozóknak jár, és nem is csak tõlük akarják megvonni. A kormány meg kívánja szüntetni a három mûszakban dolgozók (nagyon komoly egészségkárosodásokat okoz hosszú távon), veszélyes vegyi anyagokkal dolgozók, bizonyítottan fokozott egészségügyi, fizikai elhasználódással járó munkakörök (pl. a bányászok) nyugdíjkorkedvezményét is. A harc tehát igazából értük is folyik, csak éppen a leghangosabban a rendvédelem 63 ezer embere tudja most hallatni a hangját. És igen, melléjük kell állni. Ugyanis ma róluk húzzák le az utolsó utáni bõrt, holnap pedig másokról már a húst is. Ha hagyjuk. Ha ahelyett, hogy megpróbálnánk összefogva a másikat is védeni – mert akkor mellettünk is lennének majd, akik kiállnak, mikor mi kerülünk sorra… -, mi inkább azt lessük, hol ránthatjuk le a másikat is, hogy nehogy neki egy fikarcnyival is könnyebb legyen, jobb legyen, több legyen.

Hát kérem, senkit nem tart és nem tartott vissza semmi attól, hogy állami alkalmazottnak, rendõrnek, tûzoltónak, bányásznak álljon, és részesüljön a korkedvezménybõl! Azok a körülmények, amik miatt az emberek legtöbbjének eszébe sem jut ilyen munkát vállalni, nos ezt kell valamilyen módon kompenzálni. Ezt lenne hivatott az életpálya-modell, aminek része volt a korkedvezményes nyugdíj is, mára gyakorlatilag semmi egyéb nem maradt.

Igen, igaza van a szakmunkásoknak, akik 65 éves korukig ûzik az ipart, és valóban, ennyi idõsen, de még fele ennyin sem könnyû munkát végeznek. Azonban igen komoly különbségek vannak a szûken szabott lehetõségeket tartalmazó, kötött pályás állami szolgálat, valamint a szabad versenyt, és annak lehetõségeit is tartalmazó piaci munkapálya közt. Míg egy szakmunkás megfelelõ színvonalú munkával, folyamatos önképzéssel komoly önállóságra tehet szert, és végsõ soron mire fizikailag kimerül, már jó eséllyel munkaszervezõ „fõnökké”, saját vállalkozása urává válhat, illetve saját maga osztja be a munkamennyiségét, és az érte kért ellenszolgáltatásról is õ dönt. Addig ilyen típusú, saját teljesítményére alapozott, önmaga által irányított elõrejutásra az állami szférában nincs lehetõség.

Igen, tudom, most semmi nem úgy mûködik, mint egy normális gazdaság esetén, nem hogy elõrejutni nem lehet, de a lét a tét a szakmunka területén is. Csakhogy a másik lehúzása nem fogja megoldani a válságot, nem fog több munkahelyet teremteni, viszont összességében véve tovább rontja a helyzetet.

Megszüntethetünk minden kedvezményt, mindent megvonhatunk, ha valóban ez a társadalmi igény. Csakhogy akkor magunkra vessünk, hogy milyen emberek mennek majd erre a területre dolgozni. A selejt, a söpredék. Azok célzónájává válik az állam szolgálata, akik sehova máshova nem jók, és nem is marad más lehetõség nekik, mint a minden szempontból elõnytelen, megvetett, alulfizetett közszolgává váljanak. Õk lesznek az ország oszlopa, rájuk fog épülni a rend?  Ezeknek az embereknek a kezébe adunk majd fegyvert, õk védik majd a hont, ha szükség lenne rá, õk vágnak ki minket az autóroncsból, velük próbáljuk majd megfékezni a tüzet, vizet, no és a korrupciót…?

És ennek egészen addig nem fogjuk majd fel a jelentõségét, amíg nem a mi házunk ég le, robban fel a tûzoltó hozzá nem értése miatt, amíg nem a mi szerettünk hal meg a közönyük miatt, amíg nem a mi kiszolgáltatottságunkkal él vissza a rendõr, amíg nincs háborús helyzet, amíg nem szökhetnek meg tömegével a börtönökbõl az elítéltek jó pénzért, amíg nem minket zsarol a vámos, amíg katasztrófa esetén nem minket hagy cserben a tûzoltó. Ilyen mély mocsárba akarunk zülleszteni kulcsterületeket?

Senki ne gondolja már, hogy a költségvetés hiánya a korkedvezménnyel nyugdíjba vonuló, egyébként 25 évet ledolgozott, a nyugdíjkorhatárt talán meg sem élõ tûzoltók, börtönõrök miatt van! Ha körbenézünk, épp elég valódi potyautast találunk a szociális rendszeren, kezdve a megélhetési gyermekvállalástól, a segélyen élõsködésen át az üdülõtelepként mûködõ börtönökig tucatjával lehetne spórolási lehetõséget találni – igen, ide tartoznak a mutyival nyugdíjba ment, erejük teljében lévõ negyvenegynehány éves rendõrök is.

De nem, a kormány mindig azokon akar spórolni, akik egyébként dolgoznak, és hasznos tagjai a társadalomnak. És a többi dolgozót pedig az éppen terítéken lévõ, megszorítandó munkaügyi réteg ellen hangolni: pedagógusok, közalkalmazottak, köztisztviselõk, vállalkozók, orvosok, bírók, most éppen a rendvédelmisek. Mindenkivel ezt csinálják, csak az emberek nem veszik észre, engedik hergelni, megvezetni magukat. Egységben az erõ, tudja ez az országot uraló jelenlegi erõ is, ezt megakadályozandó pedig remekül alkalmazza, az oszd meg és uralkodj elvét. Sajnos, egyelõre, sikerrel.

És ismét hozzáteszem: vannak súlyos igazságtalanságok a mai korkedvezményes rendszerben, de a kormány hû maradt önmagához. Verébre ágyúval lõ, átesett a ló túlsó oldalára, és még sorolhatnám a találóbbnál találóbb mondásokat. Sajnos dakota nem jut eszembe.

A társadalmi feszültségek megszüntetéséhez a nyugdíjrendszer teljes átalakítására van szükség.

A Jobbik által támogatott elképzelés valóban igazságos lenne, mert az állam által kezelt, egyéni számlán nyilvántartott befizetések alapján, szigorúan vett nyugdíjkorhatár nélkül is mûködhetne a rendszer, és az egyes kockázati csoportokat, ahol az átlagéletkor bizonyítottan alacsonyabb, azokat külön lehet venni, és egyedi, magasabb járulékszintet megállapítani, ami lehetõvé teszi nekik, hogy hamarabb fizessenek többet, és így hamarabb vonulhassanak nyugdíjba - akár 50 évesen megkaphassák azt, amit egy normál kockázati csoportba tartozó csak 65 évesen ér el. Így, kombinálva a szülõtartási életjáradékkal (amikor a felnevelt, dolgozó gyermek adója bizonyos részét nyugdíjas szüleinek ajánlhatja fel járadékként) mindenkinek olyan idõskorra lehetne esélye, amilyen életpályája volt, amilyenért tisztességgel megdolgozott magának, jelentsen az 5 gyermek szorgalmas, dolgos felnõtté nevelését, vagy munkaerõpiaci sikereket, egyéni döntés alapján kiegészítve önkéntes magánnyugdíjpénztári megtakarítással.

És akkor nem is kérdés, hogy bárki is élõsködik-e valakin, hiszen mindenki nagyjából azt kapja vissza, amit befizetett, befektetett.

Az idõskori szegénység problémáját pedig a szociális rendszerben kell kezelni, megoldani, így lesz igazságos és átlátható, társadalmi feszültségektõl mentes a rendszer.

De persze ez nem volt érdeke az eddigi kormányoknak, a mostaninak sem az. Egyik sem szerette volna elveszíteni egy majd 4 milliós szavazói réteg könnyû manipulálásának lehetõségét, hogy adott esetben egyszeri, 19 ezer forintos nyugdíjemelési ígérettel kormányra juthasson…

Bertha Szilvia országgyûlési képviselõ