Rémálmok gyötörnek mostanság. A Doki bácsi azt mondta, hogy nem kell ezzel törõdni, csak a valósággal. Bevettem három zöldet és nyolc sárgát s vártam a változást. Nem jött, nem jött, pedig már nincs túl sok gyógymód. Az elektrosokkot nem vágyom, a hideg víztõl cserepes a szám. Meg fázom is!  Csak van valami dráma velem, ha reszketek ilyen melegben!

Félek a kezeléstõl, félek a holnaptól! Lehetetlen gondolatok tépik szét nyugalmam! Talán ami gyötör, nem rémálom, hanem a valóság? Mert vízióim valóságosnak tûnnek, de hát ez így van az elmebetegeknél. A másik Doktor bácsi azt mondta, ha elmondom, õszintén és töredelmesen, akkor talán segíthetnek, vagy akár magamtól rájövök: dinka vagyok és ez az elsõ lépcsõ a gyógyuláshoz. Próbáljuk meg, mégiscsak orvos a lelkem, meg azután szép köpenye van! És papírlapokat kaptam tõle, szabad tépkedni! Nyugtató, jó érzés…

Vágjunk bele: budapesti tûzoltó vagyok (voltam betegségem elõtt), úgy tudtam, fontos a munkám. Annyira, hogy még törvényeket is alkottak az ügy érdekében. Meg is kellett ismerni, ha már fontos a kötelesség. De hát sajátos látásmódom miatt jogokat is találtam, nem csak kötelességeket. A jog már csak ilyen: ha van kötelesség, van jog is. Több kötelesség, több jog. Ezt még a Törvény elõszavában is fontosnak tartották leírni. Persze lehet, hogy csak én vizionáltam, hát hiszen lökött vagyok.

Ez a lököttség azért fontos, mert az évek alatt úgy láttam, hogy jogaim csökkenek, kötelességeim megmaradnak. A törvényben „nagyobb áldozatvállalásról” írnak, de mikor szóvá tettük, azt állították: nincs ilyen. Nem is lehet, mitõl lenne áldozat, hogy Alkotmányban rögzített jogaim egy részérõl lemondtam? Persze, állapotom miatt én meg azt vizionálom: nem vállalom az életveszélyt. Nyomban kiderül: bizony hülye vagyok, ilyen nem lehet. Az állampolgárokat minden körülmények között meg kell védeni! Én meg, amennyire bolond vagyok, azt hittem, én is állampolgár vagyok. De hát…ez is csak egy tünet. Engem nem kell védeni. Nem is vagyok állampolgár eszerint. Tehát kötelességeim sincsenek?

Hagymázas képzelgéseim azt mondják: a tûzoltó, ha teheti, menekül a pályáról. Inkább most távozik, mint hogy késõbb az utcára tegyék. Az egyént megértem, hiszen mégis csak egy elmebeteg vagyok. Annyira, hogy az okok érdekelnek inkább. Okok vannak, vagy rémhírek, rémálmok? Piszkosul magas helyekrõl azt hallom: ilyen probléma nincs, a szakmai felsõ vezetés, mint pl. az Országos Katasztrófavédelem nem támasztja alá. Ez bizony akár szinte perdöntõ lehet: õk a szakma érdekeit veszik figyelembe. Igen, ezt állítják a normális emberek.

De én, aki törzskönyvezett õrült vagyok, megkérdezem: mi lesz, ha elfogynak a tûzoltók? Ki áll a helyükre, KI VÁLLALJA A FELELÕSSÉGET? Mert az esetleges tragédiákat magyarázza meg a hozzátartozóknak az, aki elõidézte. S hogy ki az? Ki változtatja meg a Törvényeket? Hát én ezt bizony nem tudom. Egy biztos, jön az infúzió, drazsékat kapok, mennem kell. Ufók a kvadránsban! Ionágyút tölts! Navigátor! Egyharmaddal elõre! Impulzus hajtómû! Droidok! Napóleont elfogni! (Itt fekszik a szomszédban) Piros fények, zöld fények, az ápolóktól félek… ÁÁÁÁ… Ez fájt! Mindenki ellenem…

Ördög László
FTSZ