Hosszú történet ez. De most már kezdek kilábalni, felfaltam az összes gyógyszert. Komoly segítséggel rájöttem: vagy én vagyok bolond, vagy a környezõ világ. Betegségem csendes perceiben átnéztem, megismertem a szakirodalmat. Vizitmentes idõkben olvashatok. Sajnos, az olvasástól súlyosabb a helyzet, de a gyógyulás útja: elfogadni a valóságot. Nem tudom, van-e remény, mert a dolgokat, a történéseket, a várható hatásokat elfogadni nehéz. Talán lehetetlen. Akkor viszont maradok a vicces házban. Mit hoz a jövõ? Nem tudom…
 

Nem tudom, nem tudom… Így könnyû beszélni. Aki ért a kórhoz, azt mondja: ne azzal törõdjek, akit nem tudok, hanem azzal, amit tudni vélek. Nem tagadni, hanem tudni kell. De mi az, amit tudhatok eszement elmém parlagfüvén? A tudás pozitív, tehát tudnom kell!

Nos, tudni vélem, hogy például a tûzoltók nyugdíjának megváltoztatásának terve fura eredménnyel járt. Járt, mert ez nem a jövõ, hanem a jelen. Az a korosztály, amely taníthatja a fiatal nemzedéket, már biztos, hogy távozni fog. Itt már ígérhetnek bármit, õk nem bíznak ígéretekben, mert a bizalom már csõdöt mondott. A HATALOM már bizonyított. Nem jól, rosszul. Nincs állandóság, nincs jogbiztonság, nincs jövõ. Nincs jog! Ezért tenni kell, mert sajnos a tûzoltók is családban élnek, s a családot fenntartani öntudatból nem lehet.

De miben vétkesek a tûzoltók? Lemondtak jogaikról, elhitték, hogy ha nyomorékok lesznek, akkor gondoskodnak róluk, valami jár azért, hogy gyorsabban élnek, kopnak, mint az átlagember. Törvényben ígérték ezt, s úgy hitték: az Állam szavatartó. De ez nem így van.

Talán nem köztudott: a tûzoltók stresszes életet élnek. A stressz a tudomány jelenlegi állása szerint oldja a csontból a kálciumot. Nem tudom, mi az igazság ebben, de amit láttam: sok sérült bajtársam csontjai nehezen forrtak össze. A gyógyulásuk nehéz, fájdalmas folyamat volt, s nem minden esetben eredményes. Sok a rokkant. Na nem baj, majd a kormányzati tervek szerint szereznek új munkát számukra. Vagy ha ez nem jó, nem sikerül, akkor nem jár a rokkantaknak eddig járó szolgáltatás. Talán a munkanélküliség gyógymód az emberek szolgálatában szerzett betegségek kezelésére? Itt, ebben az esetben nem lehet az állam felelõsségérõl beszélni. Csak a felelõtlenség a helyes kifejezés! Ezek az emberek mit kapnak az esküért cserében? Az utca, a koldulás biztonságát. Dicsõ nagyon. Ez egy tisztességes állam. Tisztességes, szavatartó? Állam ez egyáltalán? Vagy valami más?

Mi lesz azokkal, akik maradnak? Nyugdíjat nem érnek el. Miért? Mert el fognak bukni az éves alkalmassági vizsgálaton. Ha nem alkalmas: nem lehet tûzoltó. Marad az utca. Így kell megfizetni a köz szolgálóit! Azokat, akik megesküdtek arra, hogy a testi épségüket, vagy akár az életüket kockáztatják mások érdekében. Ha már megtették: mehetnek a szemétre!

A múlt nem számít, a jelen nem ad jogokat, csak elvesz, a jövõ bizonytalan. Ki az, aki normális, erõs és így is vállalja? Ha van ilyen, az sajnos nem normális. Ez a nem normális védi meg az állampolgárokat? Nem leszek biztonságban. Úgy hiszem, szembenéztem a valósággal. Meggyógyultam? Vagy én vagyok a kretén? Még most is? Így van ez…

Ördög László
FTSZ