Tisztelt Miniszter Asszony!


A társadalom azt várja el a tûzoltóktól, hogy olyan helyeken nyújtsanak gyorsan, és határozottan segítséget, ahonnan mindenki más menekül, vagy ahonnan mindenkit ki kell menekíteni. A tûzoltók felkészülnek minden lehetséges veszélyre, de nem riadhatnak meg a teljesen váratlan helyzetektõl sem.

A káresetek színhelyén saját tudásukra, fizikai képességeikre, eszközeikre és nem utolsó sorban társaikra számíthatnak. A fõvárosi tûzoltók kiválasztását szigorú egészségügyi, fizikai és pszichikai vizsgálatok elõzik meg, és ezeket a képességeket évente ellenõrzésnek vetik alá. A szolgálati csoportokban ezeken túl kialakul egy olyan bajtársi, bizalmi viszony, ahol mindenki megméretik, és mindenkirõl eldönti a közösség, hogy az illetõ mire alkalmas, mit lehet biztosan rábízni. Hamar kiderül,  hogy a tûzoltóban társai bízhatnak-e, hogy a tûzoltó alkalmas-e arra, hogy a mentéskor, tûzoltáskor mások életét megmentse, és nem utolsó sorban, hogy bajtársai testi épségét is megóvja.
Bennünket, tûzoltókat, és közülünk is, az egy csoportban szolgálókat a családi szálaknál is szorosabb szálak fûznek össze, mert csak így teljesíthetjük idegeinket és fizikumunkat próbára tévõ, veszélyes küldetésünket. Nem vagyunk tökéletesek, és nem vagyunk szentek. Követhetünk el apróbb hibákat és nem tudunk minden helyzetben, azonnal, a legtökéletesebben reagálni minden kihívásra. Éppen ezért figyelünk egymásra, azonnal korrigálunk és segítünk egymáson. Kiértékelünk minden bevetést, és õszintén beszélünk, ha az elkövetett hibákról esik szó, de dicsérünk is, ha erre méltónak találjuk bajtársainkat.
Ahol mi küzdünk, ott más szabályok érvényesek, mint a normális hétköznapi helyeken, az ott történtekrõl csak mi tudunk számot adni és számon kérni. Mi tudjuk, hogy a szakmának vannak szabályai, de eltökéltek vagyunk, és esküben vállaltuk, hogy feladatunkat testi épségünk kockáztatásával is végre hajtjuk. Mi sok olyant látunk, amirõl nem mindig beszélünk, csak egymás között, Mi gyakran átélünk olyan dolgokat, amit nem mindig, és nem egyformán tudunk lelkileg feldolgozni. Aki közülünk elfárad, aki nem bírja a gyûrõdést, aki nem tud valami miatt maximálisan teljesíteni, annak segítünk, ha kell rövid, vagy hosszabb idõre helyettesítjük. Ha a megfáradt tûzoltó nem tud regenerálódni, más nyugodtabb beosztásba helyezzük, vagy békében megválunk tõle.
A parancs csak eszköz, fontos eszköz a feladatok szervezett végrehajtásához. A parancsot tudni kell kiadni, és tudni kell elfogadni, végrehajtani, mert ettõl a képességtõl is függhet az életünk. Vezetõk és vezetettek egymásra vagyunk utalva.
A bevetésnél mindenki tudása legjavát adja, a maximumot teljesíti, amire pillanatnyi képességei alkalmassá teszik. Nem lehet véletlen, hogy a fegyelmezetlenséget, a felróható magatartásbeli hibákat nem ott követik el bajtársaink. A vezetõknek a tûzoltókat nem kell utólag felelõsségre vonni a bevetéskor tanúsított viselkedésükért. Az értékelés a közösség dolga és azt mi meg is tesszük. A tûzoltók és vezetõik tudják ezt, mert ott bent egyenlõk vagyunk. A lakosság addig számíthatnak ránk, míg ez a bizalmi viszony közöttünk megvan. Ha mi számíthatunk egymásra, ha mi segítünk egymáson, akkor tudunk másokon is segíteni.
Minket, akik most a Fõvárosi Tûzoltóparancsnokságon szolgálatot teljesítünk, mélyen megrendített, hogy három, fiatal bajtársunk szolgálatteljesítés során vesztette életét. A mi további életünkre, szakmai tevékenységünkre, töltsünk be a szervezetben bármilyen beosztást, örökre rányomja bélyegét ez a tûzoltó tragédia
Az tûzoltók és vezetõik a minden eddigi képzeletüket felülmúló tragédiától porba sújtottan, magukba roskadtak, de állták a sajtó, szintén soha nem látott rohamát, és rendelkezésére álltak a zömében íróasztal mellõl elszólított, hivatalos vizsgáló közegeknek is. Vigasztalni próbálták a vigasztalhatatlan hozzátartozókat és egymást, közben zökkenõmentesen mûködtették a tûzoltó szervezetet tovább, mert az élet nem állhat meg.
Minden erõnket összeszedve, fegyelmezetten meg akartuk várni a hivatalnokok vizsgálatának végét, addig nem akartunk rész információkból össze-vissza találgatni, vagdalkozni.
A szülõk és hozzátartozók részérõl bármilyen magatartás, megnyilvánulás elfogadható és érthetõ lett volna, mert az õket ért veszteség pótolhatatlan és mérhetetlen fájdalommal jár. Õk azonban ugyanolyan hõsiesen viselték fájdalmas terhüket, mint ahogy végezték munkájukat gyermekeik, mintha nem csak a fiaik, hanem maguk is Tûzoltó Esküt tettek volna. Számunkra ez is nagy támogatást jelentett és jelent a jövõben is. Bajtársaink emlékének méltó megõrzése egyben azzal a kötelezettséggel jár számunkra, és a szervezet mindenkori vezetõi számára, hogy a hátramaradottakat segítsük és támogassuk.

Kötelességünk volt az eset körülményeit kivizsgálni, a tanulságokat levonni, meghozni azokat az intézkedéseket, amelyek a hasonló vagy súlyosabb tûzesetek felszámolása során, a mai ismert technikák alkalmazásával, a legkisebbre szorítják a tûzoltókat fenyegetõ veszélyeket. A vizsgálataink eredményét a nyilvánosság elé tártuk, a tervezett intézkedések végrehajtásában nagyon sok támogatást kaptunk személyesen Fõpolgármester úrtól és a Fõvárosi Közgyûléstõl.
Nagyon nagy erõfeszítések árán helyreállítottuk a tûzoltóink megrendült lelkiállapotát, elengedtük azokat, akik a tragédia súlyos terhét, ezek ellenére nem tudták tovább cipelni.
Becsüljük azokat, akik ellenálltak a nem tudjuk milyen célok által vezetett hivatalnoki nyomásnak, amely fejeket követelt a tragédiáért, mert nagyon jól tudjuk ilyen felelõsség, senkit sem terhel, ezt kijelenhetem mint a az eseményt vizsgáló bizottság tagja is.


Tisztelt Miniszter Asszony!

Bizonyára Önnek is feltûnnek események véletlen egybeesései!
Úgy kívánja a tisztesség, hogy fõvárosi parancsnok elleni fegyelmi eljárással kapcsolatosan csak azután nyilatkozzunk a nyilvánosságnak, amikor az már lezárult. Vannak azonban, akik nem így gondolják. A vizsgálattal egyidejûleg látott napvilágot a „Tûzvonalban 105„ címû lapban egy cikk, amelyben kiszivárogtatás után, csúsztatásokkal, találgatásokkal kürtölik tele a nyilvánosságot, büntetõeljárással fenyegetõznek, csak azért, hogy a kikényszerített fegyelmi vizsgálatot végzõ önkormányzati bizottságra nyomást gyakoroljanak. Véletlen-e, hogy az említett cikket külön is eljuttatták a napilapokhoz és az elektronikus médiához, azt megelõzõen, hogy az újság egyáltalán kikerült volna a nyomdából.
Nem tehetünk mást, mint a szakmai irányításunkat ellátó miniszterhez, és a nyilvánossághoz fordulunk segítségért. Segítsenek abban, hogy a nehezen visszaállított nyugalmunkat megõrizhessük, hogy nehéz és felelõsségteljes szolgálatunkat a lakosság biztonságának, védelmének érdekében láthassuk el.


Tisztelt Miniszter Asszony!

Kérjük Miniszter Asszonyt, hogy a nyugodt és kiegyensúlyozott szolgálatunk ellátása érdekében lépjen fel a hasonló rosszindulatú, félrevezetõ szándékú magatartás ellen és lehetõségeihez mérten véleményét tárja a nagy nyilvánosság elé. 
Tájékoztatom Miniszter Asszonyt, hogy levelemet egyidejûleg a sajtónak is megküldöm.

Budapest, 2007. január 10.

                                                                                                                                                                           Tisztelettel:                                    


                                                                    Nagy Gábor
                                            Fõvárosi Tûzoltóság Szakszervezetének
                                                                        elnöke